Honlap címe

Hegedüsné Molnár Anna MIÉRT? Egy deportált nő élményei a sárga csillagtól a vörös csillagig „ME-TA” könyv- és zenemű kiadóvállalat ARAD Drága jó Édesanyánk a Te síremléked legyen ez a könyv! Igazit – márványból valót – nem emelhetünk sírod fölé, - mert sírod nincs! Nem adatott meg fáradt testednek, hogy a szatmári temetőben pihenjen, s poraid nem vegyülhettek el szeretett Férjed és Lányod poraival! S nem adatott meg nekünk, gyermekeidnek, hogy egy szál virágot helyezhessünk sírodra! Az auschwitzi szél szórta szét drága hamvaidat, sokszázezer más Anya, Apa, Testvér, Férj, Feleség és Gyermek hamvaival együtt, - örök szégyenére azoknak, akik ezt tették, de azoknak is, akik örömmel vagy sajnálkozva, de tűrték! - a kultúrájára oly büszke huszadik század nagyobb dicsőségére! F E L T Á M A D U N K !? Itt örökítjük meg Édesanyánk özvegy M O L N Á R H E N R I K N É született Moskovits Fanny emlékét. Megölték 84 éves korában Auschwitz egyik gázkamrájában 1944. évi június 3. napján, s elégették a sok krematórium egyikében. Örökké gyászolják hálás, a sors véletlen kegyelme által életben maradt Gyermekei, Menyei, Veje és unokái Szatmárnémeti, 1945. évi május hó 1. napján. E L Ő H A N G. Bénán maradt kezemben reszket a toll, amikor leírom: ÉLEK! Tudjátok mit jelent ez!? Csak az érezheti át, mit jelent élni, ki oly közel volt a halálhoz, mint én, - akit megérintett fagyos lehelete, - akit már el akartak temetni, mint engem! Élek, s most újra május van! Nyílnak az orgonák, s én újra érzem édes illatukat! Tavaly is volt tavasz, - de nem vettem észre! Nyíltak az orgonák, - de gyászfeketének láttam őket! Remélhetem, hogy hazajönnek az én kedveseim, viszontlátjuk még egymást s begyógyítjuk egymás fájó sebeit! De ha nem jönnek haza!? Ha hiába várok és nem remélhetek már!? Akkor soha többé nem lesz már tavasz s csak síromon összetört szívem felett nyíljanak a lila orgonák! Illatoztak, - de elfordultam tőlük! Mert a gettóban ki gyönyörködhetett a Tavaszban? A gyűlölet, a megaláztatások, a könnyek tengerében, - ki láthatta meg az orgonabokrok lila díszét!? Nem volt szemünk a Szép látására! Orrunk csak az emberi gonoszság, aljasság, őrület bűzét érezhette! Szánk elfelejtett mosolyogni, a szívünk pedig összetört! S most újra ÉLEK! Tudok gyönyörködni az új tavaszban, - mert még várok! Még remélhetem, hogy hazajönnek az én kedveseim, viszontlátjuk még egymást s begyógyítjuk egymás fájó sebeit! De ha nem jönnek haza!? Ha hiába várok és nem remélhetek már!? Akkor soha többé nem lesz már tavasz s csak síromon összetört szívem felett nyíljanak a lila orgonák! Szatmár, 1945. május hó. napjánI. FEJEZET 1944 március 19-én, egy ragyogó tavaszi nap reggelén, Budapesten a Gellért-szállóban, ahol isiászos lábaimat kezeltettem, a telefon berregése költött fel álmomból. Bizonyára menyasszony-lányom hív, - gondoltam – ki pár napja Pestre jött, hogy szabadságon lévő, pesti, munkaszolgálatos vőlegényével együtt legyen De nem ő, hanem sógornőm volt a telefonnál, s hogylétem iránt érdeklődött. Már lábra tudok állni, mondottam örömmel s délutánra néhány barátnőmmel van találkozóm, gyere el te is! Szóval még nem tudod, mi történt, kérdezett izgatott hangon? Nem! Nem hallottam semmit, feleltem ijedten, de az Istenért miért vagy olyan izgatott? Mert ma reggel Magyarországot és Budapestet megszállották a németek! Ez lehetetlen! - kiáltottam – hiszen tegnap még a legnagyobb nyugalom volt a városban, senki nem sejtett semmit! Igaz! De ma hajnalban meglepetésszerűen, szürke autók százain bevonult a német katonaság Budapestre! Öltözz fel gyorsan s menj le a hallba, ott már biztosan többet fognak tudni! Lecsaptam a kagylót. - Szívemet jeges rémület szorította össze, hogztán annál vadabbul lüktessen. S míg gyorsan kapkodtam magamra ruháimat, víziószerűen egy kép jelent meg előttem. 1938 karácsonyát Zürichben töltöttük férjemmel. - Keresztül utazva a hitleri Bécsen, két napot időztünk ott. - Bécs akkor már csak árnyéka volt a régi ragyogó világvárosnak, hol azelőtt sok szép vidám napot és éjszakát éltünk át. - Külföldi zsidók csak a Grand Hotelben lakhattak, mert ez nemzetközi szállodává lett nyilvánítva, így – mint máskor is – itt szálltunk meg. Ha nem lett volna olyan tragikus a helyzet, komikusan hatott volna, amint a hitlerista német tisztek melletti szomszédos asztaloknál szakállas zsidók fogyasztották – sans géne – a még mindig kitünő bécsi menü Meglátogattuk Bécsben lakó öreg nagynénémet, ki gyermekeit, már régebben kijuttatta Angliába, de mire ő is kimehetett volna, férje beteg lett, meghalt, s ő ottmaradt egyedül, tönkremenve, kétségbeesetten. Elmesélte azokat a rémségeket, amelyeken a bécsi zsidók mentek keresztül. - Szemeláttára hajigálták le az ötödik emeletről, halálra kínozták, meggyilkolták őket. S Hitler kijelentette, hogy egész Európa zsidóságának ezt a sorsot szánta. Nagynéném valósággal térdenállva könyörgött ekkor nekünk, ne várjuk be, míg minket is utól ér a hitleri őrület! Mert egész biztos, hogy mi is erre a sorsra fogunk jutni. Hitler, ez az egész Európára szabadult fenevad végre fogja hajtani gyalázatos tervét, - Európában zsidó nem marad. Megrendülten néztünk egymásra férjemmel. Sírva búcsúztunk el nénikénktől, ki hazaérkezésünk után rövidesen írta nekünk, hogy Lublinba szállítják, búcsúzik tőlünk s még egyszer a lelkünkre köti: Meneküljetek! Akkor is, ha mindent ott kell hagynotok, mentsétek puszta életeteket! Mi pedig nem hallgattunk rá. Nem tudtuk elhinni, hogy ezek a borzalmak a huszadik században folytatódhatnak, s hogy velünk magyar zsidókkal ez megtörténhetik. Most pillanatok alatt gondoltam végig mindezt s rémülettel eszméltem rá: tévedtünk! Íme utolért bennünket is a német zsidók sorsa, - s buta optimizmusunkban bevártuk a reánk szakadó sötét végzetet… Leszaladtam a szálloda halljába, ahol már nagy volt a jövés-menés és az izgalom. Szürke autók tömege állott a kapuk előtt s elegáns német tisztek tárgyaltak a portással, ki később elmondotta, hogy a németek a szálloda azonnali kiürítését követelték. - Azonban Billtei Papp professzor a fürdő-szálló igazgatója, ez ellen felháborodva és erélyesen tiltakozott. Nem teheti ki a betegeket az utcára, ez fürdőszálló, tessék más szállodát kiüríteni. - Dühösen, hogy a vezérkart nem sikerült a gyönyörű Gellértben elhelyezniök, távoztak s három más luxus-szállót ürítettek ki és foglaltak el azonnal. Én a szálloda halljában ültem s gondolkodtam, mit tegyek?! Kúrám befejezéséhez még egy hetet kellett volna ott töltenem. - Maradjunk sfejezzem be nyugodtan kúrámat, vagy siessünk haza mieinkhez Szatmárra? Közben a forgó-ajtó hozta-vitte a rémült arcú, sápadt, aggódó embereket, kik csak most ébredtek rá, mi történt? Magyarország elvesztette függetlenségét! Hitler besorozta a barátságosan vagy ellenségesen leigázott, vakon engedelmeskedő, aljas céljait kiszolgáló csatlósai közé. Forgott az ajtó s boldog mosollyal arcán megérkezett Ágnes lányom s vőlegénye Pali. - Ifjú szerelmesek módjára csak egymással lévén elfoglalva, ragyogó arcukról mindjárt sejtettem, hogy mit sem tudnak még a végzetes újságról. Mindketten elsápadva néztek rám, amikor elmondottam mi történt! Ágnes első szava az volt, utazzunk haza azonnal, nehogy elszakadjunk otthon lévő kedveseinktől, Férjem, Fiam, Édesanyámtól. Palinak is be kellett vonulnia másnap Erdélyben lévő munkásszázadához,úgy határoztunk hát, hogy másnap reggel mindhárman utazunk. - Én ugyan felvetettem, hogy nem-e lenne okosabb ittmaradni s ilyen – zavarokat okozható – nagy változást nagyvárosban vészelni át? Telefonáljunk, mondottam, hogy az otthonlévők is jöjjenek fel s itt várjuk be, hogyan fognak a dolgok alakulni. A telefon összeköttetés azonban a vidékkel már megszakadt s így a hazamenés mellett döntöttünk. A forgó-ajtón legjobb szatmári barátnőm érkezett Dr. Klein Alfrédné Reiter Irma s kétségbeesetten kérdezte, utazunk-e mi is ma este!? Szó sincs róla, feleltem! A kiürített szállodákból óriási tömeg fog ma utazni, ráérünk reggel indulni. Nagynehezen sikerült rábeszélnem, hogy utazzék ő is velünk, másnap reggel. S milyen szerencsés volt! Mert már az állomásnál megtudtuk, hogy előző este mindenkit igazoltattak, a zsidókat letartóztatták, összeverték, internálták, - szóval megkezdődött a Rémuralom! Ági sírva búcsúzott vőlegényétől s már akkor igen rossz sejtelmeim voltak, hogyan s mikor fogják viszontláthatni egymást. De hogy olyan tragikus körülmények között fognak találkozni, mint ahogyan az történt, - legrosszabb álmainkban sem sejthettük. Vegyes érzelmekkel indultunk hát útnak, de minden kellemetlenség nélkül érkeztünk haza, aggódó családunk nagy boldogságára. Szatmáron még teljes volt a nyugalom. - németeknek nyoma sem volt s örömmel állapítottuk meg, mégis csak okos dolog volt hazajönni! Hát még amikor Pestről, sógornőmtől, ki a németek bejövetelének hírével költött felannak idején, egyre-másra érkeztek a rémhírek. A lányokat összefogdossák, munkára viszik, a zsidókat az utcán inzultálják, bántalmazzák. Értük aggódtunk folyton. Március végén azonban Szatmárra is bejöttek a németek! A katonák elcsigázva, vastagon porral borítva, teher-autók százain, amelyek szörnyű zajjal lepték el a kis várost; három-négy napos, pihenés nélküli rohanás után érkeztek egyenesen Oroszországból, visszavonulóban. Elszállásolták őket a városban, nagyrészüket a zárdában, az apácák nagy rémületére. S a városban csak az autók zaja hallatszott, mely mögött rémült csendben éltek az emberek, várva, mit hoz a holnap!? Első éjszaka lelőttek egy zsidó olajgyárost, Kaufmann Józsefet – A múlt világháború rgyik Szibériát járt tisztje volt. - Ez rémes hatással volt a város zsidó lakosságára. - megkezdődött a rettegés és ez az érzés hű kísérőnk maradt egy éven át. A magyarokat is láthatóan megdöbbentette, mire vezetett politikusaik rövidlátása: Magyarország elveszett! Mi zsidók pedig, saját tragédiánk előszelén túl is éreztük és fájó szívvel láttuk, hogy Magyarország vesztébe rohan. Magyarok voltunk. Annak születtünk, annak neveltek bennünket, Édesanyánknak éreztük Magyarországot! S milyen fájdalmasan esett most, hogy ez az anya mostohának bizonyult! Mert 1940 szeptember 5 óta, amikor a magyarok élükön a fehér lovon lovagló Horthy Miklóssal – bevonultak Szatmárra és Erdélybe, egyik megalázás a másik után érte a zsidóságot! Egymás után vették el jogainkat, s be akarták bizonyítani, hogy nem vagyunk magyarok. - Mi, akik kitűnő magyar írókat, költőket, művészeket adtunk Magyarországnak, kik drága gyémántként, szerelmesen csiszolgattuk a magyar nyelvet, csak parazitái vagyunk a magyarságnak! De a németek, akik Budapest tőszomszédságában évszázadokon keresztül nem tanultak meg magyarul, - jó magyaroknak számítottak! S mi az ártatlanok méltóságával tűrtük mindezt, lehajtott fejjel, de remélve, hogy jobb belátás kerekedik felül, s bután vártuk sorsunk beteljesedését, mert bíztunk az oly sokat hangoztatott magyar lovagiasságban! Elérkezett a húsvét, s mi szokás szerint kiutaztunk Bikszádfürdőre, hol férjem egy fűrészgyár igazgatója volt, s hol minden szünidőt töltöttünk. Egy reggel bekapcsoltuk a rádiót. - Ez már akkor ritkán fordult elő, hiszen sok örömünk nem telhetett annak hallgatásában! A rádió ezekben ahetekben már állandóan a zsidóság gyalázatát hirdette, hogy előkészítse a közvéleményt a bekövetkezendőkre! S most sápadta, ájult némaságban hallgattuk a minisztertanács határozatát, mely szerint minden zsidó, vagy zsidónak számító egyén sárga csillag viselésére köteles. Különösen az uramra volt szörnyű hatással ez a hír! Én vigasztalgattam: hiszen eddig is tudták rólunk, hogy zsidók vagyunk! Igazán nem jelent semmit, ha ennek jelét is fogjuk viselni! De ő tovább látott! Ez minden szörnyűség kezdete, - mondotta! Ezután jönnek majd a rendeletek, hogy mit „nem szabad” majd a sárga csillag viselőinek csinálni! S a látható jel felszabadítja majd a legaljasabb indulatokat, s kiszolgáltatja a legbrutálisabb inzultusoknak a jel viselőit. - Ezzel tövényen kívül helyezték a zsidóságot, szabad prédái leszünk üldözőinknek! Sajnos, minden szava, szomorú jóslata hamarosan valóra vált! Eljött a nap, április ötödike, amikor fel kellett tűznünk a sárga csillagot! Bikszádon, hol az uram és a többi zsidó tisztviselő összeforrva éltek a keresztény román és magyar tisztviselőkkel és családjaikkal, feltűztük a bélyeget, amelyről azelőtt csak borzadva olvastunk, mint régi, barbár korok jelvényéről, mely vallása szerint különböztette meg embert az embertől. De nem éreztük megalázva magunkat! Ha sajnálkoztak felettünk, azt mondtuk, csak azok szégyellhetik magukat, akik ezt kitalálták, nekünk semmi okunk nincs a szégyenkezésre! Természetesen voltak, akik kifelé sajnálkoztak, de szívükben ujjongtak, hiszen mindég jól esik a gonoszoknak, az ostobáknak, az alantasoknak lehullani látni azt, aki felettük állott és különb volt náluk! S egyre-másra jöttek a hírek, megtámadják, ütik,verik a sárga csillagot viselőket, bántalmazzák, gúnyolják őket! Pár nap múlva férjemnek Szatmárra kellett utaznia. - Már akkor a vonatokon egyre-másra inzultálták a sárga csillaggal utazókat s így nem kis aggodalmat állottam ki, amíg este hazaérkezett. - Az állomáson vártuk a gyerekekkel. - Reggel frissen, nyugodtan utazott el s íme egy megtört, sápadt, összeroskadt ember érkezett vissza. Szívembe nyilallt a rémület! Bizonyára bántalmazták a vonaton! De kétségbeesett kérdésemre megnyugtatott, hogy erről szó sincs, zavartalanul jöhetett haza. Ám én már ismertemminden megnyilvánulását, - ahogyan huszonhárom évi házasság után ismeri az ember azt, akit szeret, akivel együtt él, érez és szenved! Láttam rajta, hogy valami nagyon rossz hírt hoz!Faggatni kezdtem hát, mondja el, mi történt, ossza meg velem gondjait, megkönnyebbül a szíve! Nem és nem akart semmit mondani! Lefeküdtünk, de hallottam, hogy nem alszik, forog, sóhajtozik! Erre újra könyörögni kezdtem, mondja el, mi dúlta fel ennyire!? Ekkor végre könnyezve elmondta, hogy a VIII. katonai hadtest területén élő kárpátaljai zsidóságot összeszedték, gettóba tömörítik őket s a szatmári állomás tele van a zsidókat szállító waggonokkal. Szívettépő látvány volt, - mesélte, - az óriási hőségben, waggonokban összezsúfolt tömeg. Némelyiket mezítláb, ruhátlanul, - hogy találták, - hozták el. Ismerősöket is látott közöttük, felismerhetetlen állapotban, pokolian szenvedve, ételért és főleg vízért könyörögve, gyereksírás, a betegek jajgatása kíséretében. Mi ugyan a IX. hadtest területéhez tartozunk s nem esünk hadizónába, mondotta, de csak az Isten tudja, nem fog-e reánk is sor kerülni! Kétségbeesetten, a menekülés ezer tervét fontolva meg és dobva el, - töltöttük az éjszakát. Legjobban mindig Ágnes lányunkat féltettük, hiszen egy fiatal lány, - hozzá szerelmes menyasszony – az, akivel a legszörnyűbb dolgok történhetnek! Még előttem volt a férjem halálsápadt arca, amikor pár évvel ezelőtt azzal a hírrel érkezett haza, hogy a szlovák-zsidó lányokat a németek összefogdosták,valósággal elrabolták és elszállították a frontra a katonák prédájául. Hogy mit éreztünk mi, lányos szülők erre a hírre, - akik lányainkat minden szépre, jóra, erkölcsre, tisztaságra neveltük, - arról hiába is írnék, a gondolattól is betegek lettünk. Most tehát az első és legnagyobb gondunk az volt, hogyan mentsük meg őt a borzalmaktól! Tizenhét éves János fiam az egész család szemefénye volt, de mi mégis egyre csak kislányunk sorsával foglalkoztunk, csak őt féltettük, - hiszen mi történhet egy fiúval?! Legfeljebb dolgozni viszik, - gondoltuk - de egy lány szörnyű dolgoknak van kitéve. Ágnes, kinek előző karácsonykor volt az eljegyzése, munkatáborban lévő régi szerelmével, már régen könyörgött, hogy engedjük megesküdni őket. - Én nem elleneztem, de férjem ragaszkodott régi, elvi álláspontjához, hogy csak a háború után adja férjhez imádott, egyetlen, fiatal kislányát. - A legjobb, leggondosabb apa volt a világon, más gondja nem volt, mint a család, a gyermekei jövője – s ebben a kérdésben hajthatatlan volt. Mindég Zsófi húgunkat hozta fel példának, aki 10 heti házasság után két és fél évig élt a férje nélkül, - kit Ukrajnába vittek – s sehol sem találva helyét, jöttment, hol Pestre szüleihez, hol Szatmárra, üres otthonába s igen nehezenviselte el sorsát. - Hát ez igaz volt, - de amióta a németek bejöttek, én mégis nagyon szerettem volna, ha megtartjuk az esküvőt. Ki tudja mi jön mondottam, legyenek legalább addig boldogok! Ez az érv döntött s Ágnes – legnagyobb boldogságára - írhatott vőlegényének, szerezze meg az iratokat és jöjjön esküdni! Pali boldogan, sürgönyileg válaszolt „Iratokat megszerzem, kislányotokat viszem Pestre szüleimhez.” Ha idejében érkezik, mindketten megmenekültek volna a bekövetkező rémségektől… Az iratok beszerzése azonban pá hetet vett igénybe s a rohanó események sodra vitt, ragadott bennünket a végzetünk felé… Pali nem jött, a napok teltek s mi egyre-másra menekülésen törtük aa fejünket. - Felvetődött az a lehetőség, hogy felmegyünk a hegyek közé, az erőben fogunk bujdosni, paraszt ruhában. Román paraszt barátaink vállalkoztak arra, hogy táplálékunkról gondoskodni fognak. De én nem mertem ezt a megoldást választani! Tudtam, hogy keresni fognak bennünket, üldözött vadakként kell ott élnünk, kitéve az időjárás viszontagságainak, hajlékunk legfeljebb a föld alatti barlang lehet. Én reumás lábaimmal nem fogom ezt kibírni! - mondottam, - Mit csináltok velem betegen, orvos nélkül, csak terhetekre leszek s esetleg megakadályozom a Ti meneküléseteket is! Könyörögtem, menjenek nélkülem, az uram erdei ember, a gyerekek fiatalok, erősek, ők talán ki fogják bírni a partizánok ezer veszéllyel teli életét, de én erre nem vállalkoztam. - Én majd eligazítom a magam sorsát – mondottam! Arra gondoltam, hogy egyedül talán át tudok szökni Romániában élő testvéreimhez s ha ez nem sikerül, megmérgezem magam. - A méreg már nálam volt – minden eshetőségre készen – megszereztem azt. Természetesen erről nem beszéltem. De hallani sem akartak az elválásról. - Csak együtt maradni, bármi történik , ez volt a refrain! S ez a vágy, hogy együtt maradjunk, ne hulljon szét a család, akadályozott meg bennünket a további tervek kivitelében is. Ma már nem értem, miért nem gondoltunk arra, hogy mind a négyen átszökünk Romániába!? Valószínűleg akkor ez kivihetetlennek látszott, pedig pár ezer ember menekült így meg a hóhérok kezéből. A román határrendőrök, mint most hallom, direkt segítették az átszökő zsidókat, ezt azonban mi sem tudtuk s azt gondoltuk, agyonlövik azokat, akiket illegálisan ott találnak. Hiszen Romániában is bent voltak a németek! De a románok okosabbak s jobbak voltak, semhogy szolgai módon segédkezet nyújtsanak a pribékeknek az ember-milliók kivégzéséhez! Ágnes közben állandóan reménykedett, Pali hamarosan betoppan s így az ő külön problémája a lehető legszebb formában megoldódik.Mi azonban, a gondos és nyugtalan szülők, látva, hogy az idő múlik, Palinak nem sikerül iratait hamarosan megszerezni, csak törtük a fejünket, kivihető és sokszor kivihetetlen terveken, lehetőségeken, hogyan, hová szöktessük? Arra gondoltunk, hamis, keresztény iratokat szerzünk neki, azokkal elutazik valahová, hol nem ismerik s állást vállal. Egy falusi jegyző meg is ígérte, hogy átadja egy régen meghalt, Ágnessel egy évben született leány születési bizonyítványát és visszamenőleg a szülők, nagyszülők iratait is, mert hiszen a „kereszténység” bajnokainak nem volt elég az, hogy valaki kereszténynek született - a nagyapákat is kihúzták a sírból, hogy tanúskodjanak unokáik fajtisztasága mellett. Azonban a jegyző, utolsó pillanatban meggondolta a dolgot, visszakérte a már átadott iratokat, mert félt, hogy valahogy kiderül a dolog s ez az ő állásába kerülhet! Mi, akik mindig megértő emberek voltunk, szó nélkül visszaadtuk a kezeink között lévő iratokat. Ekkor egy kis román tanítónő, Ágnesnek jó barátnője, adta ide utazási igazolványát, hogy azzal utazzon el valahová s vállaljon állást gyermekek mellett. Figyelmeztettem, hogy ennek milyen súlyos következményei lehetnek ránézve, de zokogva mondta, hogy vállal mindent, szeret bennünket - hónapokat töltött házunkban mint Ágnes román instruktora – nem bírja ki, hogy ezt tegyék velünk, nem érdekli az sem, ha megölik miattunk. Istenem, milyen jól esett akkor valakinek a ragaszkodása! Mennyire visszaadta életkedvünket az, hogy vannak még emberek, nemcsak gonosz bestiák! Teljesen kidolgoztunk egy tervet. Ágnes elmegy Kolozsvárra a Finta Mária irataival, ott lehetőleg román családnál állást vállal mint nevelőnő. Románul jól beszélt, hiszen ezen a nyelven végezte iskoláit, a gyermekeket pedig imádta – így ez látszott alegjobb megoldásnak. De amikor a kivitelre került a sor, Ági zokogni kezdett! Nem, ő nem akar nélkülünk megmenekülni, jöjjön aminek jönni kell, de együtt maradunk! Egy gyöngéd, érzékeny fiatal lány, akinek életében egy hazug szó el nem hagyta a száját, hogyan is tudott volna hazugságban élni, visszaélni emberek bizalmával, idegen névvel, idegen múlttal szerepelni. Most már tudjuk, hogy ezer és ezer fiatal lány menekült így meg a deportálástól, a haláltól, de akkor ez szörnyű nagy elhatározásnak látszott. Így telt el, ilyen gondok, aggodalmak, lelki vívódásokkal a húsvéti szünidő s be kellett utazzunk a városba, Szatmárra. - Vasárnap délutánra terveztük az elutazást. Nagy szívfájdalommal, hogy végleg el kell hagynunk Bikszádot, hol életünk legszebb 10 évét töltöttük, hol gyermekeinkfelnőttek, melynek minden kövét és fáját ismertük és szerettük. - Tudtuk, hogy ez a búcsú végleges, éreztük, hogy soha többé viszont nem látjuk az Avas szelíd völgyét, a hegyeket, melyek annyi boldog kirándulásunknak voltak tanúi s melyek koszorúban ölelik körül az egyszerű, derék román nép kis szigetét. Szavaink nem voltak a búcsúzáshoz, de búcsúztunk a szemünkkel, a szívünkkel a boldog múlttól! A soha viszontnemlátásra! Vasárnap reggel az újságban két hirdetmény vonta magára figyelmünket. Az egyik így szólt: minden zsidó köteles 24 óra alatt illetőségi helyén jelentkezni. A másik pedig így: mától kezdve zsidó csak csendőrségi engedély alapján utazhat. Délután utazni akartunk, így az uram elment a csendőrségre engedélyt kérni. - „Igaz, hogy a rendelet kijött, mondta igen udvariasan az őrmester, de blankettánk nincs még, így engedélyt nem adhatunk az utazásra. - Azonban mivel Igazgató úrnak Szatmáron jelentkeznie kell, tessék csak nyugodtan beutazni, családjával együtt, az én felelősségemre.” Ez megnyugtatott bennünket és eljött a szomorú pillanat, amikor fel kellett szállnunk a vonatra, amely ismeretlen, sötét sors felé visz bennünket, elszakítva mindentől, ami kedves volt nekünk. Kijött a vonathoz az egész tisztviselői kar. Mindenki sírt, zokogott, de mi szárazon égő szemekkel, fenntartott fejjel búcsúztunk, mosollyal leplezve szívünk szörnyű fájdalmát. Amint felléptünk a vonat lépcsőjére, János fiam, a gyerek, a hetedik gimnázista így szólt hozzám: „Anyukám tessék emlékezni rá: most írtuk alá halálos ítéletünket.” Hej, de sokszor csengtek ezek a szavak a fülembe, az auschwitzi rémségek közepette! Mennyire igazat mondott szegény gyerek! Mennyire megérezte – szomorú sorsunkat! Mert ezzel az utazással kezdődött meg az igazi Kálváriánk! Végre elindult a vonat, a búcsúzók zokogása és kendőlobogtatása közben. Elhelyezkedtünk s szótlanul, magunkba mélyedve, összeroskadva üldögéltünk. El is jutottunk az első állomásig, Avasfelsőfaluig. Ekkor berontott a vonatba egy civil, egyenesen hozzánk s durván kérte az utazási igazolványokat. Az uram előadta, hogy mit mondott a csendőrőrmester. Nem érdekel! - ordította, azonnal le a vonatról az összes csomagokkal piszok zsidó banda! Az uram próbált még magyarázkodni, de a detektív fenyegetően emelte fel az öklét, - így leszedtük csomagjainkat és leszállottunk a vonatról. Az Avasban mindenki ismer minket s az állomáson álldogáló zsidók, románok között nagy megdöbbenést keltett, amikor csendőrkísérettel láttakbennünket a falu felé menni! Segítettek a csomagokat vinni s karavánként jöttek utánunk az őrsre. Itt addig várakoztattak természetesen, amíg elment a vonat s csak azután hívta fel a detektív Bikszádot. Ott szóról-szóra igazoltak bennünket s így nem volt mit tennie, - szabadon bocsátott, ordítozva, hogy csak még egyszer történjék ilyesmi, majd ő megmutatja, stb. Menekülni pedig ne próbáljanak, autóra ülni ne merjenek, üvöltötte, mert fiyelem magukat s meglátják a következményeket! A faluban volt egy kedves ismerősünk, a patikusnő, Bernát Ilonka. Mint ilyen helyen szokás, a patikában volt a kaszinó, az intelligencia találkozó helye. Amikor autón átutaztunk ott – s ez hetenként megtörtént – sokszor álltunk meg mis egy szóra a patika előtt. Oda mentünk hát, mert a legközelebbi vonat csak este kilenckor indult, így öt-hat órát kellett a faluban töltenünk. Persze nagy szörnyülködések közepette hallgatták elbeszélésünket s az egész falu zsidó lakosságára nézve rémes hatással volt, hogy bennünket, - akik férjem állásánál fogva az Avas legtekintélyesebb emberei közé tartoztunk, - így láttak, csendőrkísérettel! Ekkor érezték meg, milyen komoly és nagy a baj! - Az uram mindig és mindenkin segített – s íme most magán s családján sem tud segíteni! Mi lesz velük!? A patikában remek uzsonnára terítettek s kellemesen eldiskuráltuk az időt a vonat indulásáig. - Akkorra már kocsit kerítettek elő, felrakták csomagjainkat s kihajtottunk az állomásra. Ez a gyógyszerésznő, Bernát Ilonka, igen nagy szerepet játszott később, sorsunk alakulásában. - Örök hálám jeléül jegyzem itt fel nevét, remélve, hogy hazajön ő is s elolvassa írásomat. Délután öt óra helyett éjjel kettőkor érkeztünk be Szatmárra s a rengeteg csomaggal gyalog bandukoltunk be, a kihalt városba. - Sehol egy lélek, csak a német járőrök cirkáltak az utcán, de látták, hogy utasok vagyunk s békén hagytak bennünket. Fáradtan, összetörve, testileg, lelkileg kimerülten feküdtünk le végre.